– Fántyuk van? – Hogy milyen tyúk? – Hát fántyuk! – Ja, fánk? Az nincsen. Valahogy így kezdődött, vagyis nem pontosan. Kicsivel előbb, az Utas és holdvilág antikváriumban, ahová egy zirci sírásó állított be 2015 végén két Buddha-szoborral meg egy rettenetesen ronda, elefántot formázó, de leginkább zsiráfra emlékeztető faszoborral.

– Azt kérdezte, el tudnám-e adni, mert nagyon kellene a pénz. Mondtam, hagyja itt, majd megpróbálom – emlékezik Molnár Sándor, az antikvárius. – Másnap visszajött, hogy a Buddhákat inkább elviszi Budapestre, de az elefántot nekem ajándékozza. Tettem ide, tettem oda, hiába. Mindenhol útban volt, és mindenhol csúnya volt. Boldog-boldogtalannak felkínáltam, vigyék, ha tetszik, ingyen adom, de valahogy nem szerettek bele. Végül egy baráti iszogatás közben született meg az ötlet: csináljunk belőle vándordíjat, így soha nem lesz itt és mégis megmarad.

– Persze ha már díj, azt el is kellett nevezni. Akkor jött elő Süle Zsolt fántyukos sztorija, ami a buszpályaudvari kis büfénél esett meg. Kicsit az Arany Medvére is asszociálva lett végül Arany Elefántyuk, vagyis az elefánt-juk az arra érdemeseknek. Dilinek indult, de végül komollyá vált, hiszen a díjat olyan személyeknek ítéljük oda, akik sokat tettek Veszprém kulturális, művészeti életének gazdagításáért. A díjazottak egy-egy hónapig birtokolhatják az elefántot – tudjuk, hogy nekik sincs hová tenniük –, majd személyesen adják át az utánuk következőnek.

A teljes cikket a veszpremkukac.hu weboldalon lehet elolvasni.