(megjelent: Index.hu, 2014. október 2. – Az akupunktúra nem működik)

Előbb vagy utóbb minden gondolkodó ember leteszi valami mellett a voksát, legfeljebb nem vagy csak halkan beszél erről – és vannak azok, akik úton-útfélen, csakis erről szónokolnak. Ez sem baj, végső soron mindent lehet – amíg az nem mások kárára, sérelmére történik.

Az élet ’nagy kérdései’ még javában nyitottak: létezik-e transzcendens, metafizikai világ? Minekután ebben a „tartományban” méréseket végezni nem tudunk, érzékszerveink pedig sokkalta szűkebb spektrumra vannak kalibrálva, mintsem egyáltalán a teljes ’fizikai valóságot’ észlelni volnánk képesek, így marad az egyéni tapasztalás, a hit vagy a (totális) tagadás. Egy teljes élet során nehéz semlegesnek maradni e kérdésben.

Apropó, mérések: tudjuk, hogy a mi ’nyugati’, ’tudományos’ észjárásunkat olyan elődöknek (is) köszönhetjük, mint Kopernikusz, Galilei, Descartes és Newton. Elsősorban ők voltak azok a tudósok, akik megpróbáltak minden jelenséget számokkal leképezni és mindent mérhetővé tenni. Ezen törekvésük persze bizonyos nézőpontból logikusnak tekinthető és nem utolsó sorban eredményeik nélkül sem szívsebészet, sem pedig légi közlekedés, internet nem volna. Tiszta sor. Viszont ugyanezzel a lendülettel kiöntötték a fürdővízből az addig békésen ott pihenő lelket és egyáltalán: a nem mérhető, közvetlenül nem látható világot, illetőleg a „csupán” érzékszervekkel felfogott, szubjektív tapasztalást is a tudományokon kívülre zárták. Test és lélek különváltak, előbbi a tudósoké lett, míg utóbbi inkább a művészeké, jobb esetben a pszichológiáé. Vagy a bolondoké.

Hogy errefelé, napnyugaton az öreg C. G. Jung egyszer csak fogta magát és jósolni kezdett a Ji Kingből – kit érdekel? Tévedni emberi dolog, gondolhatják sokan. De van, akiben mégis motoszkálni kezd valami: mégis, mi történhetett a ráció diadalútján? Egyik bölcs mesterünk egy ősrégi, ostobaságokkal teleírt könyvből jósolt és még mindezt meg is írta? Legalábbis érdekes.

Modern fizika: minden energia. Ugyanezt mondják a kínaiak is, csak éppen sok ezer év óta. Ők nem mértek, nem is akartak mérni. Ők a tapasztalás (rögös) útján jutottak el ugyanide. Másként tehát, de nagyjából ugyanitt kötöttek ki. És itt máris kettéválnak az utak: az „objektív” tudomány és a szubjektív tapasztalás. A csillogó, letisztult, mechanikus, számszerűsített Nyugat és a misztikum ködébe burkolózó, csendes mosollyal befelé figyelő Kelet. De valódi szembenállás ez vagy éppenséggel egy olyan lehetőség, aminek helyes kiaknázásával (egyesítéssel) lehetne az emberiségnek új utat mutatni? Hiszem, hogy érdemes (volna) ötvözni mindkét oldal legjobb megoldásait, gondolatait, ami nem kizárt, hogy különleges és új lehetőségekhez juttatna minket. Szerencsére vannak olyan emberek, – mint például az ’integrál szemlélet’ szellemi atya, Ken Wilber is -, akik ezen dolgoznak. És nem viszályt szítanak energiáikkal, gyerekes akarnokoskodással ragaszkodva a saját, „egyetlen” igazságukhoz (miképpen ezt sokak mellett Boldogkői professzor is teszi).

A hagyományos kínai orvoslás sok ezer éves. Sok ezer év állt tehát a rendelkezésünkre ahhoz, hogy hatástalanság, sarlatánság esetén ettől a „ballaszttól” megváljunk. Kultúrákra, birodalmakra, korszakokra, találmányokra, módszerekre, művészeti alkotásokra hullott rá az ezer évek alatt a zord felejtés leple. A hagyományos kínai orvoslást ezzel szemben a mai napig számos orvos, terapeuta tanulja, tanítja és alkalmazza az Amerika Egyesült Államoktól egészen Japánig a földkerekség számos pontján. Méghozzá az esetek nagy részében sikerrel, elhivatottsággal. (És a szegedi Boldogkői professzor őket mind, válogatás és a kegyelem legkisebb jele nélkül, egyetlen kalapba gyömöszölve, egyetlen keménykedő csapással ’pénzéhes sarlatánozott’ le, amit szomorúan és értetlenül veszek tudomásul.)

Itt megint el kell kissé kalandoznom: régóta töprengek a betegség, gyógyítás, gyógyulás fogalmain. Egyre többször vetődik fel bennem: vajon mindenki meggyógyítható? Vagy: orvosként van-e jogom mindenkit meggyógyítanom? (Már a modern pszichológia sem veti el a transzgenerációs tüneteket.) Sőt mit jelent az, hogy ’gyógyítás’? Enyhíteni a tüneteket gyógyszerekkel? Mély empátiával és odafigyeléssel elbeszélgetni a pácienssel? Hipnotizálni? Alaposan megvizsgálni, kikérdezni és adott esetben vékony tűkkel megszúrni? Megmasszírozni? Megölelni? Gyógynövényekből készült főzettel itatni? Kemény szavakkal ráébreszteni valamire? Szikével kivágni a beteg részt? Műszerekkel megfigyelni a belső világ rezdüléseit? (Azt hiszem, ezeknek az eljárásoknak-módszereknek a megfelelő időben és esetekben mind helye és fontos szerepe van, ha azt az arra alkalmas és tanult személy/ek/ végzi/k/. Képesek egymást kiegészíteni, egymás hatását megsokszorozni.)

Műszerek és egyáltalán: nyugati medicina; tudjuk és tapasztaljuk, hogy – különösen az utóbbi néhány évtizedben – óriási változáson, fejlődésen ment és megy keresztül. Szinte hétről hétre újabb eredmények jelennek meg – és egyúttal, visszakézből sokszor dőlnek meg a néhány évvel korábban szentnek és sérthetetlennek kikiáltott álláspontok. Viszont sok olyan betegség lett gyógyítható vagy kezelhető, amin korábban nem lehetett javítani. Tény. Ugyanakkor nem szabad megfeledkeznünk ennek az áráról sem. Egyrészt hatalmas összegeket emészt fel a nyugati típusú egészségügy; számos iparág telepedett rá, és bár az eszközök, gyógyszerek sokszor elengedhetetlenek, ezért nem restek olyan számlákat benyújtani, amiken a tinta igencsak vastagon fogott. És ne feledjük, ez közös pénz. De nem is ez a lényeges talán, hanem az egész rendszer fokozatos elembertelenedése. Ahogyan lassan eluralkodik a ’high tech’ és a totális teljesítménykényszer valamint a rigid bürokrácia, úgy lesz mindinkább futószalagszerű az egész. Idővel sem a benne dolgozó, sem a beteg nem fogja a rendszerben megtalálni a maga helyét és egyre több szorongást fog gerjeszteni bennük. Ezen túl: az (orvos)tudomány napjainkban olyan exponenciális robbanással gyarapodik, hogy átlátása, megtanulása immáron lehetetlen egyetlen személy számára. A specialisták kora kezdődik és az embert már ma alig képes bárki is tetőtől talpig egyben-látni. Mi több, lassan ez a szándék fel sem fog merülni, illetve akiben valamiképpen mégis, annak jussa gyötrő frusztráció (lesz). A világháló már most átláthatatlanul és megemészthetetlenül sok információval szolgál egy-egy betegség kapcsán és a (nyugati) áltudományoskodásról most nem is teszek említést, mert az már igazán messzire vezetne (tudományos lóverseny, PhD-kényszer, impakt faktor vadászat). Ráadásul a tudás öncélú, hörcsögszerű habzsolása jóformán csakis az egót hizlalja. És elhízott egóval még nehezebb felemelkedni (már persze csak annak, akinek ez mond valamit és akar ilyesmit).

Visszatérve a gyógyítás kérdésére: be kell látnunk, mindenki nem gyógyítható meg. Sem a nyugati medicina legfejlettebb eszközeivel és módszereivel, sem pedig a keleti orvoslás metodikájával. Hogy ezt elfogadjuk „sorsszerűségnek”, „Isten akaratának” vagy éppen „karmikusnak”, esetleg egyáltalán nem fogadjuk el – más lapra tartozik. A tény attól még az, hogy minden betegség nem gyógyítható meg. Vagy a fenti okok miatt, vagy egész egyszerűen azért, mert rossz kulccsal próbálkoztunk a zárban. A hagyományos kínai orvoslás sem gyógyít meg mindenkit (maradéktalanul), de ez nem jelenti azt, hogy ex katedra hatástalan. Abból sem következhet ilyen felületes és agresszív állítás, miszerint nincs Qi, Yin és Yang. Ráadásul ilyen pökhendi kijelentéseken azért nagyon-nagyon sok ember, aki átesett avatott kezekben akupunktúrás kezelésen vagy rendszeresen meditál, képes befelé irányítani figyelmét, helyesen végez Qi Gong vagy Tai Chi Chuan gyakorlatokat – mosolyog; hiszen ők azok, akik mindezt megtapasztalták és nap mint nap megtapasztalják. És a világot is másképpen szemlélik ezáltal, mint ahogyan másként kel fel a Nap egy idős szerzetes, egy haldokló vagy egy tíz éves, szorgalmas kisdiák számára, tisztelt professzor úr.